Trianon száz év magánya

trianonTrianon száz év magánya 

A múltat nem mi írtuk, de a jövő a mi kezünkben van
Trianon századik évfordulója is eljött. Pár éve június 4-e a nemzeti összetartozás napjaként szerepel a magyar naptárakba.
A járványügyi helyzet miatt kicsit módosultak az év eleji terveink, amikor még egy történész vezette író-olvasó találkozót terveztünk ez alkalomból, de mégsem kellene hagyni, hogy szó nélkül teljen el ez a nap.


Beszélgetésre hívunk hát benneteket 2020. június 4-én délután 17.00 órára a Preuschen Parkba. A játszótér ideális, átlátható terep a gyerekekkel érkezőknek, a mező pedig tágas, elférünk. Sokan vagyunk itt Salzburgban magyarok sokfelől. Legyen a csütörtök egy találkozási lehetőség, s fordítsuk figyelmünket arra, ami ha akarjuk, ha nem... összeköt bennünket.

Fogadjátok szeretettel a századik évforduló apropóján írt írásomat - akit érdekel, a beszélgetést én ezzel a hangnemmel szeretném indítani.

Kotolácsy Mikóczy Ilona

 

Reggel van, a család még alszik. Egyedül a kicsi volt ma ilyen korai órára felhúzva, gyor-san lehozom hát őt az emeletről, ne zajongjon, hadd aludjon a többi. Míg a kávémat engedem, fél füllel hallgatom a rádiót. Die Regierung hat wieder neue Maßnahmen im Kampf gegen das Koro-navirus… blablabla… átkapcsolom inkább magyar adóra. Járványügyi rendelkezések, csökken a fertőzöttek száma, jöhet a második hullám. Na bumm, itt sem mondanak mást. Pszichológusok beszélgetnek a korona-idők mentális következményeiről, a bezártság utáni idők lehetséges mivol-táról. Minden rendezvény lemondva a nyárra, talán szeptembertől meg lehet tartani az ünnepsége-ket, koncerteket. Talán. Szabad téren. Maszkokban. Már megint túl sokat terveztünk előre, már megint túl sok találkozásnak örültünk előre. Hja, az a bizonyos medve a bőrével… nem baj, majd alakulunk, dünnyögöm, miközben próbálom valami reggeli-félével a kicsinek betömni a száját, s így nyerni még pár percet a reggeli eszmélésben.


Online koncertet, online színházat reklámoznak a következő percekben. A járványügyi rendelkezések első pár hetében még örültem is, hogy a New York-i MET-be járunk esténként… meg Szabadkára színházba… még ha virtuálisan is. Ma már inkább idegesítenek a mindenhonnan rám törő virtuális üzenetek. Hamisnak, mátrix-szerűnek érzem a képernyőre vetített világot. Unom, mert hiányzik a találkozás pezsgése, hiányzik az együtt megélt katarzis öröme. A kopogó cipők, suhanó ruhák, az összeölelkezések. Hangok, ízek, színek, érintések. Húsvét vasárnap kiöl-töztettem szépen az egész családot, s úgy vonultunk a nappali karosszékeibe ünnepi szentmisére. Hogy legalább egy kicsit megadjuk a módját. Milyen furcsa is, hogy a rítusok, a szokások mennyi-re meghatározzák az embert. Alapvető mivoltunkat írja felül a járvány, pedig milyen jól eltervez-tem, hogy március közepén a brüsszeli barátainkat látom vendégül, rá két hétre pedig emberem spanyol kollégája jönne kongresszusra, na meg hozzánk. Kitaláltuk, hogy majd az idén végre el-visszük a gyerekeket a régen tervezett Erdély körútra - összekötve a Csíksomlyói búcsúval, elma-gyarázom nekik, hogy ez az övék is, hogy ez valaha összetartozott, hogy az itt élők sorsa sokban hasonlít a mi családunkéhoz. Most viszont nem úgy néz ki, hogy a közeljövőben útra kelünk. Min-den porcikám lázad a nem általam választott távolság, a korlátozások, a határok ellen.


Nem fog ártani a második kávé sem. Újabban megcsappantak az éjszakai alvással töltött óráim száma, valami furcsa nyugtalanság ül rajtunk. Valami láthatatlan, valami ismeretlen kény-szerít minket bezárkózni. Azt hiszem a gyerekek is már kitörnének a karanténból, mehetnékünk van mindannyiunknak itthonról haza. Leülök a konyhaasztalhoz, megnyitom az üzeneteimet a telefonomon. Otthonról jött a hír: Nagyanyám meghalt.
Katt-katt… katt-katt… Gondolataim cikáznak össze-vissza, kattognak, haza kell menni, haza kell menni… Anyámat tárcsázom, majd a húgomat. Haza menni, haza menni… Melegem van, s szaporábban veszem a levegőt… érzem, ahogy kontrasztként jeges félelem járja át a szívem. Haza kell menni… de hogy?!
Alig pár hete még fölényesen kioktattam az egyik rokont, aki számon kérte rajtam, hogy akkor a gyerekeink már osztrákoknak szocializálódnak itt?! Ugyan már! Hiszen mára olyan kicsi a világ! Beülök a kocsiba, s alig pár óra vezetés után otthon is vagyok anyám konyhájában, a szülőföldön. Hiszen a magyar iskolát épp most szervezzük meg itt a diaszpórában is, jó-jó, talán nem fognak olyan jól helyesen írni a kölykök, talán raccsolni fogják az “R” hangot, de attól még ugyanúgy meg lesz a kötődésük… Hiszen az unión belül már itt is megélhetik bátran a nemzeti öntudatukat, ma már nincs üldöztetés, ma már nincs vasfüggöny, ma már nem kell annyira nyalo-gatni a kisebbségi magyar lét sebeit… Egyáltalán. Túl kellene lépni ezen az önsajnáló kisebbségi toporgáson. Régóta azt látom, hogy egyedül a politikusoknak létkérdés ez, azoknak, akik bizniszt csinálnak belőlünk, a fejünk fölött eladva egyrészt a sanyarú sorsot az Anyaország felé, másrészt kovácsolgatva a politikai tőkét a a felvidéki magyarság hátán. A fiatalok között viszont rég nem téma Trianon, az elszakítottság. Meg is nézhetik magukat a felvidéki magyar politikusok… Hiába adjuk az ország lakosságának majd 10 %-át, elvesztettük a régi lemezek és pártoskodások miatt a parlamenti képviseletünket. Tanulnak belőle? Ugyan! Ne legyenek illúzióink!


Csak Nagyanyám szokta csendesen, konokul megjegyezni az ilyen méltatlankodásaimat hallgatva… hogy ez a mi múltunk, a mi sorsunk, az enyém, s a tiéd is… s a saját fészkünkbe… nem illik belerondítani.


Bújom az internetet, nézem a lehetőségeinket, hogy is tudnánk a temetésre haza jutni. Nincs kivétel, a végső búcsúzkodás most nem elégséges indok az utazásra. Karantén idők járnak, koronavírusos idők járnak. Hetekkel ezelőtt álmomban sem gondoltam volna, hogy határokat ilyen gyorsan fel lehet húzni, le lehet zárni. Hogy ez egyáltalán megtörténhet a 21. század Európájában. Merthogy a 20.-ban nem egyszer megtörtént, azt tudjuk. De azt már azóta végérvényesen megha-ladtuk, nem?! Ma a csúcs-demokráciában, ahol népek, nemzetek a mindennapos kisebb bosszan-kodások ellenére is megtalálhatják a helyüket egymás mellett, s igazából békességben, vi-szonylagos megértésben éldegélik mindennapjaikat ez már nem lehet valóság. Most viszont hirte-len más időket élünk, s az eddig békésen egymás mellett lavírozó országok olyan retorikát pendí-tenek, amelyben újra a bezárkózás, a saját magunk kizárólagossága a fontos, egyfajta versenybe is belemenve, hogy lám-lám, mi mennyivel ügyesebben, jobban oldjuk a krízishelyzetet, mint szom-szédaink. Hirtelen a más nyelvet beszélő újra ellenség, újra gyanús, de legalábbis sokkal valószí-nűbb, hogy vírushordozó, mint a mifajtánk. Hulljon hát a férgese!
Gyerekkorom alapélménye, hogy Nagyanyám mesél. Nem királylányosat, nem habos-babos tündérmeséket. Mesél régi udvarokról, szépleányokról, kacsmargó legényekről, kártyázó öregekről, tejeskocsiról, a nagykendőről. Mesél az iskoláról, ahol németül és franciául tanult, me-sél arról, hogy ki a rongy ember, s ki az igaz. Életről mesél. Azt, hogy Dédapát bizony becsukták a börtönbe, mert magyar zászlókat varrt. Na meg beszólt a reszlovakizáló, szlovák zászlót cipelő szomszédnak, hogy jobban tenné, ha eldobná azt.
Mesél a templomról, ahol az apja kántorkodott és a Lourdes-i barlangot építtette, s kacagva emlegeti, hogy a kitelepítettek közül egy bizony visszaszökött. A Dunát úszta át, sokáig rejteget-ték, aztán persze csak kiderült… na így esett, hogy Jani bátya is ült a huncutságért pár évet. A há-zat, a kocsit, a lovakat, a jószágot persze elvették. Meg sajnos az iskolát is. Mondja, hogy a Jozsko meg az Anyicska csak úgy beköltöztek. A szülői házba. Amúgy nem voltak rossz népek, valahon-nan fentről jöttek, magyarázta - talán Árvából… csak hát a rossz lelkiismeret miatt nem igazán tudtak a régiekkel szálat kötni. Azért csak ránk hívták a titkosokat, mikor egy születésnapra többen összejöttünk a kelleténél. Gyülekeznek a magyarok… mindig gyanús.
Hallhattad, fekete-fehér… jó és rossz… válassz oldalt! Ezekkel az elvárásokkal szembesül-tem odahaza. Fizikailag éreztem fájdalmat, a nagy magyar dátumok körüli ünnepségeken, a sal-langok, a nagy szavak rámzúdulásakor. Ezekben mindig mi voltunk a szegény elnyomottak, min-dig keseregtünk. Ma már senki nem kíváncsi a koszorúzásokra. Ma csak az menti meg a falusi rendezvényeket, hogy fellépnek a gyerekek, s akkor az ügyeletes szülők ott vannak tapsolni a cse-metének. Tényleg nem tudunk újat mondani, olyat, hogy az emberek önszántukból is jöjjenek ün-nepelni vagy épp méltón emlékezni?
Gyerekként, tiniként sokáig azt gondoltam, hogy nincs a világon még egy olyan nép, akivel ennyire kiszúrtak, mint velünk magyarokkal. Nincs még egy ilyen hatalmas igazságtalanság! Meggyőződésemet aztán először Ivanka rázta meg. Majd tíz éve élünk külföldön, s vele, a szlovák lány-nyal az óvoda hozott össze. A lányaink szépen németül játszva, összebarátkoztak. Mi meg hónapokig gyanakodva néztük egymást. Ő a saját előítéleteivel, én az enyéimmel. Aztán lassan-lassan elkezdtünk közeledni, s nekünk sikerült kibeszélni az ősöket, a mát, s egy kicsit a másik szemüve-gén keresztül nézni Közép-Európát. Aztán Virginie jött, a fekete lány, akivel a templom-ban együtt önkénteskedtünk. Kérdezett, én válaszoltam. Őszintén érdeklődött, hogy mi honnan kerültünk ide, hogy van ez, hogy magyar vagyok, de szlovák az útlevelem. Mély átérzéssel mesél-tem neki a magyarok nagy fájdalmáról, a szétszakítottságunkról. Udvariasan én is visszakérdez-tem, s megtudtam, hogy ő meg Ruandából menekült még anno kislányként. Ruandát valahogy elhelyeztem a belső térképemen, ködösen rémlett, hogy ott is volt valami csetepaté egykoron, de az állam akkor esett le igazán, mikor Virginie életéről a helyi jezsuiták mutattak be egy színdara-bot. A darab célja, megtörni a közönyt a lelkünkben, felébreszteni az egymásra figyelés, egymás-hoz fordulás képességét volt. Emlékszem a döbbenetre, a szégyenre amit éreztem. S én még a mi történelmi sérelmeimmel traktáltam ezt a lányt, aki két éven keresztül menekült a dzsungelen ke-resztül, miután a családját kiirtották. A szüleit, a testvéreit, a hazáját vesztette el. Tizenöt évesen. Megküzdött a démonokkal, de állítja, a túléléshez csak a megbocsájtás által juthatott el.


Hirtelen madártávlatból láttam meg a világunkat, s egy másik nép szenvedésének megis-merése kellett ahhoz, hogy ki tudjak lépni a mi sérelmi gondolkodásunkból. Rákaptam a témára, keresni, kutatni kezdtem népeink közös múltját, miközben olvasmányélményekkel fenntartottam azt a bizonyos felülről ránézős érzékenységet. A Musza dhag negyven napja például szintén a lel-kembe égett.
Nagyanyámnak hiába beszéltem új felfedezéseimről, hogy nyitni kell a másik nézőpontja felé is, hogy nem lehet népeket egyértelmű címkékkel ellátni. Az ő generációja még a saját bőrén élte meg a szenvedést, a jogfosztottságot. Nem is vitatom, hogy mindenkinek joga van a saját fáj-dalmához. Sőt, ahhoz is jogunk lenne, hogy a fájdalmunkat elmondhassuk. De csak ezen a fájdal-mon keresztül nem lehet jövőt tervezni, a nemzeti életképességet megtartani. Ma már túl kell ezen lépni, el kell indulni egymás felé. Mi van akkor viszont, ha mi mind elindulunk máshova a kiáb-rándultságunkban?
A rádióban közben Rúzsa Magdi énekli, hogy most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld… Bennem pedig feljajdul az egykori gimnazista: mikor csinálom jól? Ha maradok a poros kisváros-ban ahol születtem, ahonnan mindig is elvágyódtam? Meddig szárnyalhatnak az ember vágyai? Hol vannak a természetes határaink? Megbocsátjuk-e nagyjainknak, hogy beleszerettek Párizsba, Bécsbe, a nagyvilágba? S mi van akkor, ha mi kisemberek is mennénk? Áruló vagyok-e, ha való-ban tovább lépek? Évek óta nem merült fel bennem, hogy gond lenne azzal, hogy a szülőföldemet, Felvidéket elhagytam. Ma viszont Nagyanyámra gondolok, s valahogy minden észérvem ellenére mégis fojtogat a lelkiismeretfurdalás - nem voltam ott vele.
Hányszor hagyták ezt a generációt magára? Hányszor volt süket csend a válasz a segélykérésükre? Évekig nem hallottak családtagokról, nem kaptak igaz szót, nem jött bátorítás, remény. Hányakat ítélt a jogfosztottság, a bűnösnek kikiáltás, a szomszédban sem lehet bízni mé-tely árvaságra?! A rendszerváltás ébresztette csalfa remények sokadszorra csalatkoztatták meg a bizakodókat. Talán nekik volt a legnagyobb pofon a 2004. december 5-i népszavazás is. Már a ma-gyaroknak sem kellünk… - szakadt ki akkor Nagyanyámból. Töprengésemben nem tudok elsza-kadni a képtől, hogy az öregasszony egyedül van a halálos ágyán, egy új hatalom ismét, a legvé-gén is magányra kárhoztatja.


Magyarázkodni próbálok, lelkemben vihar dúl. Komoly diplomával, ambícióval és ehhez passzoló munkatapasztalattal, több nyelvet beszélve természetes volt anno, hogy nyakamba ve-szem a világot. Mert ma már szabad, ma már mehetünk! Értem én, hogy 100 éve, mikor meghúz-ták az új térképet, akkor az mekkora sokk lehetett mindenkinek! Hogy ne érteném?! Kicsiben ezt éljük meg ma is a vírus regnálta világunkban, de amúgy, normális körülmények között ma már nem állítanak meg a határok! Igen, persze. Tervezzük, hogy hazatérünk majd, haza… Magyaror-szágra. Talán majd akkor megszűnik ez az állandó hontalanság érzete is bennem, talán majd akkor tényleg otthon leszünk valahol. A gyerekek miatt is fontosnak tartom, hiszen akarom, hogy tudják kicsodák, s stabil identitást, igazán csak hazai közegben adhatok nekik… De tényleg hazai közeg lesz ez majd a csallóközi lelkemnek? Évek óta azzal bíztatom magam, hogy ha a magyar nemzet ősi egységében gondolkodom, akkor ugyanolyan jogon választja egy szegedi vagy egy nyíregyházi ember Budapestet életterének, mint én is a Csallóközből. Nincs ebben semmi különös, természe-tes, hogy az értelmiséget vonzza a magyar főváros pezsgése, kulturális kínálata. Most viszont… mardos a kérdés. Túl messzire mentem, s még ha csak Budapestig jutottam volna is, Nagyanyám sírjához aktuálisan akkor sem tudnék hazafutni.
Hogy lesz hát az embernek így hazája? S miért olyan nagyon fontos, hogy legyen?


Nem először teszem fel ezeket a kérdéseket magamnak, zöld ágra vergődni velük viszont ma sem egyszerű. Mert minden megértés és nyitottság mellett is - valóban fel kell vállalni a másodrangúságot? Haza az, ahol a kisember száz éves viszonylatban nem kap igazságtételt? Haza az, ahol iskolák, pártok, az épp hatalommal bíró mindenféle csoportok hirdetik a felsőbbrendűség vélt igazságát a másoké felett? Ahol tollvonásokkal lehet családokat szétszakítani, anyanyelven szólni akarókat némaságra ítélni, s szorgos életek munkájának eredményét egyik percről a másikra elkobozni? Mert hiába mondják például, hogy a Benes dekrétumok ma már nem élő jogszabályok, mikor nagyon is elevenek, s Bosits Mihálynak épp most, az állam tekintélyének védelme érdeké-ben akarják az erdőit elvenni azon az alapon, hogy az apja magyar volt!


Ülök a kávém mellett, tehetetlen vagyok és dühös. Dühít a korona-helyzet, s dühít a tehe-tetlenségem.
Megdöbbentő, hogy milyen egyszerű ma is embereket elválasztani egymástól. Újra hatá-rokkal megálljt parancsolni a dolgukra igyekvőknek, az egymáshoz tartozóknak. Milyen törékeny is a harminc éve ránk szakadt szabadság, milyen nagy reményeket fűztünk hozzá, hogy megolvad-tak bizony a jéghegyek, s a számunkra érdekes országaink többségének csatlakozása az unióhoz gyakorlatilag a megoldást kínálja a szétszakítottságra, megtöri a magyar átkot. Hamar kiderült persze, hogy a múlt sérelmeinek a szőnyeg alá söprése csak illúzióját eredményezi a békés együtt-élésnek. Jönnek sorban a Malina Hedvig ügyek, az acsarkodó politikai széttagoltság, szavazás Magyarországon a kettős állampolgárságról, a négy évenkénti etnikai kártya meglengetése a határon túli területek választásain, közigazgatási határok úgy húzása, hogy az véletlenül se ked-vezzen a kisebbségben élő, amúgy tömbmagyarságnak. Mégis… én is, Te is… s mások is, annyira akartuk, annyira bíztunk benne, hogy itt a megoldás. De nincs új a nap alatt. Régen a diktatúra, a kommunista propaganda tiltotta, hogy érezzük, hogy kibeszéljük az összetartozást, az igazságot. Ma meg a valóságshow-k világával zsibbasztja a média az agyakat. Így viszont nem várhatunk olvadást, így nem várhatunk tovább-lépést.


Mert a közöny, a zsibbadtság ideig - óráig lefullasztja az ember, illetve egy nép elemi óha-ját. A lelkek mélyén viszont kavarog, forrong a jogos igény. S amíg az igazságot nem lehet kimondani, addig nincs valódi szabadság.
Hiszem, hogy születnek viszont ma is Esterházy Jánosok, Márton Áronok, Apor Vilmosok, akik életükkel bizonyítják, hogy nincs más út, csak a megbékélés útja. S itt vagyunk mi, az új ge-neráció. Meg kell ragadni a lehetőséget hát a közeledésre. Hogyan? Itt az ideje komolyan venni magunkat, komolyan venni a civil kezdeményezésünket, s tolni a Megbékélési Mozgalom szeke-rét. Senki nem teszi ezt meg helyettünk, fel kell rázni magunkat fásultságunkból, s hinni kell, hogy elegen leszünk erre a 21. századi megoldásra.


Közben felkelt a család, indul a napi pörgés. Pár szóban egyeztetünk Gáborral, hogy nincs módja a hazamenetelnek. Lili lányom meg közli, hogy a virtuális történelem-órájukon Magyarországról kellene bemutatót tartania. Hát akkor kezdjük el itt, próbáljuk ki milyen az, ha elmondjuk az igazságot.
A feladat végre felrázza a megsebzett lelkemet. Itt az idő, hogy az igazság hangozzék el a történelemórákon. Itt az idő, hogy betemessük az lövészárkokat.
Talán épp ez a koronavírusos időszak fog majd minket magyarokat, románokat, szerbeket, szlovákokat, ukránokat tömegesen rádöbbenteni, hogy szükségünk van egymásra, évszázadok természetes hömpölygése alatt tagadhatatlanul összenőttünk, s nem tehetünk mást, mint hogy az egymás ellenében lévő önmeghatározásainkat a tévedéseink tárházába helyezzük. Nincs más út, csak a megbékélés útja, s ez nem kövezhető ki mással, csakis az igazsággal, az egymás nézőpont-jainak, érdemeinek el és megismerésével.

Száz év magány bőven elég volt mindannyiunknak. Isten veled, drága Nagyanyám!

tamogatoink